A legrosszabb ötlet… evör.

Az emberek életében előfordulnak őrültebbnél őrültebb ötletek. Akinek van egy csöpp esze, az a végiggondolás után elveti ezeket. Alapvetően már az elég bolond ötlet, hogy autóbuszt vegyen valaki, mert egy halom terhet akaszt a nyakába, ha nem sufni vagy egyéb elmúlás a végső cél. Tudom, tudom, Ikarusról van szó, az ilyen banális dolgokat igazán el is lehet felejteni, de ettől függetlenül még lehetne némi józanságot belevinni. Egyezzünk ki annyiban, hogy nekünk ez most nagyon nem sikerült.

Történetünk a múlt év végén kezdődött, amikor társam a zűrben “finoman” elhintette, hogy el kellene hozni valahonnan egy újabb autóbuszt. Én, mint sokat megélt barát, mintegy váll rándítva válaszoltam, hogy már megint mit vétettem, de arra igazán nem gondoltam, ami utána jött. Kiderült, hogy ezen Ikarus jószág jobb kormányos és alig több, mint 2000 kilométerre van. Mikor ezt a sorokat olvassátok már egészen biztosan tudjátok, hogy szülőhazájába került a két Ikarus 480.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy egyáltalán nem lelkesedtem az ötletért, sok olyan megoldandó feladatot láttam magam előtt amit a hátam közepére sem kívántam. Az első “szemrevételezést” úgy, ahogy volt ki is hagytam, rám csak a (tor)túra második része maradt a következő feladatokkal:

Az alap szereljünk Ikarust felszerelés némi túlélőkészlettel.
  • Pakoljuk csurig a kicsi kocsit szerszámokkal és pótalkatrészekkel, lehetőleg úgy, hogy némi ruhának és elemózsiának is maradjon hely. Malackát persze nem hagyhatjuk itthon.
  • 2 x ~2000km vezetés
  • A megtekintés során kiszerelt majd megrepültetett és felújított kompresszor visszaszerelésre a buszra
  • Szerviz- és díszkíséret a hazaúton, ha beütne a mennykő

Szerintem arra még talál az ember megfelelő “hülyét”, hogy a kompresszor felszerelését elvégezze, de a többi ponttal együtt, főleg brahiból? Hát… Nem is tudom. Vállalom, hogy nem vagyunk normálisak.

Az indulás napja nagyjából eseménytelenül telt, leszámítva, hogy senki nem emlékezett a vontató sodrony tartózkodási helyére. Valahol most is van, de nálunk biztosan nincs. Úgy indultunk el, hogy nem lesz rá szükség, ha már ennyire nem akart velünk jönni. Egyszer majd egészen biztosan megkerül, főleg, ha nem keressük, ez szinte mindig így történik. Délután 5 órakor volt a rajt, hogy 15 órányi autózás után Calaisban, a Csalagút bejáratánál találjuk magunkat. Itt tanultuk meg egy életre, hogy lehetőség szerint ne helyben és azonnalira vegyünk jegyet, mert minimum kétszer olyan drága, mintha elővételben és időpontra vásároltuk volna. Legközelebb mi okosabbak leszünk.

Malacka jobb kilátást szeretett volna

Maga a vonat két szintes, teljes hosszában átjárható vagonokkal és két vonófejjel van összeállítva, számunkra újdonság volt, most már tudjuk, hogy milyen és mire számíthat az ember, amikor így akar utazni. Az egyetlen érdekesség az előttem lévő autó és annak rendszáma volt (https://www.photography-uk.com/v/photos/2019/26853535204/bpa-0585), mondhatnám, hogy bárcsak Magyarország is ennyire nyitott és rugalmas lenne az autókkal kapcsolatos ügyintézésekben.

Folkestone-i érkezésünk vegyes érzelmeket hozott magával. Amilyen világos és üde volt Calais, annyira szürke és komor volt Folkestone. Egy teljesen másik világba csöppentünk és nem csak azért, mert a balra tarts és balkézszabály a követendő magatartás. A legfurább számomra az volt, hogy minden olyan egymilliószor ki van írva, ami igazából nem fontos, viszont ami fontos lenne az valahogy elveszik a sok, mondhatni felesleges információ között. Mi jobban örültünk volna annak, ha a leállósáv megszűnése helyett több információt kapunk arról, hogy a sávunk egy teljesen másik útra visz, nem csak 250 yarddal a megtörténte előtt. Ez mondjuk inkább a visszafelé úton okozott gondot, amikor a 40 mérfölddel “száguldó” buszt simán előzték a 60 mérfölddel repülő kamionok és a folyamatosan áradó személyautók. A North Somerset Coaches telephelyére vezető utunk tartogatott még azért meglepetéseket az időjárás képében. Kaptunk komoly széllökéseket, zivatart, havas esőt, hózáport és szikrázó napsütést teljesen véletlen sorrendben, akár olyan kombinációban is, hogy a szikrázó napsütés mellé a havas eső járt. Az alacsony és vakító napsütés okozta a következő párbeszédet is: “- Jó felé megyünk? – Fogalmam sincs, én csak követem ezt az autót előttünk mert semmit sem látok”. Gondolom mindenki számára egyértelmű, hogy nem jó felé mentünk, “megmentőnk” valahol ugyanis letért az autópályáról.

25 órányi vezetés után érkeztünk meg úti célunkhoz, ahol semmire nem vágytunk, csak arra, hogy elfoglalhassunk a szállásunkat és pihenhessünk. Egyszerű és kellően igénytelen gyerekek lévén első éjszakára a szállásunk a bordó Ikarus 480 volt. Útitársam úgy készült, hogy egy kempingágyon fogja magát kényelembe helyezni amit csak azon apró malőr húzott keresztül, hogy az ágy helyett véletlenül a széket csomagolta be az útra. Van ilyen, de a hátsó ötös szintén tökéletes megoldásnak bizonyult a számára. Én a busz első tengelyénél szállásoltam el magamat néhány hálózsák segítségével. A nyolc órányi pihenésünknek az vetett véget úgy hajnali fél három körül, hogy kegyetlenül fázó orrom felébresztett… Sebaj, legközelebb viszünk sálat is! 🙂

Mit csináljon az ember, ha unatkozik? Mi mást, szereljen, ha már úgysincs jobb dolga. 🙂 Alig pár óra alatt a felújított kompresszor felkerült a DAF motorra, az összes hozzá tartozó szerelvénnyel és lebontott alkatrészekkel együtt. Valamivel rosszabb és szűkebb helyen van összerakva az egész fődarab, mint egy 200-as sorozaton vagy akár néhány másik 400-as szériás kocsin, de azért nem volt egy lehetetlen feladat. Egyetlen komolyabb nehezítést a kézi üzemanyag pumpa hiánya jelentette, mert se nem kellemes, se nem egészséges, ha az ember a saját szájával légteleníti le az üzemanyagrendszert. Ez igazán nem volt azért nagy ár ahhoz, hogy a jármű életre kellhessen. Elég hamar végeztünk, kint még sötét volt és hideg ezért azt találtuk ki, hogy aludjunk, vagy tegyünk úgy amíg a többiek, akikkel addig még nem találkoztunk megérkeznek reggel. Igazából úgy voltunk vele, hogy ha nem lett volna előre foglalva és kifizetve szállás illetve a komp, már ott el is indultunk volna visszafelé. Városnézés? Nézzünk körül, ha már ott vagyunk? Ugyan már, az csak a normális emberek működik.

Malacka új barátokra lelt

Kicsivel a megbeszéltek után, délelőtt 10 órakor érkezett meg a házigazda és a projektben résztvevő harmadik fél akikkel sikeresen elhitettük, hogy mostanáig pihentünk. Képesek voltunk komoly mederben tartani a beszélgetést a napi terv megbeszéléséig. Amikor elmeséltük, hogy tulajdonképpen már csak ki kéne állni a busszal, mert unatkoztunk éjszaka akkor tőlük is megkaptuk a már sokszor hallott “ti nem vagytok normálisak” frázist. Alig négy autóbusz után napfényre került a kék téglatest is, ahol végre hozzá lehetett férni a lámpatestekhez. Egy órányi elektromos munka után, nagyjából délre a gép teljesen úti késszé vált. Ekkor már csak élveznünk kellett volna a semmittevést és elvinni a Malackát vonatot nézni.

Szerelem, mert szerelem…

A garázsban már korábban kiszúrtam, hogy “Ilonka”, lánykori nevén BPI-276 ott volt szétszedett állapotban. Még valamikor az év végén szedték szét, mert hengerfejes lett és arra várt türelmesen, hogy a szerelő összerakja. Társamnak már az éjszaka is megpedzegettem, hogy mi lenne ha én ezt összeraknám, de akkor “engedély nélkül” még inkább nem álltam neki. Délután, amikor beállított a szerelő egy jobb kormányos Ladával azonnal megtaláltuk a közös hangot. Az első pár percben még csak a társaságomat adtam a feladathoz de hamarosan elkezdtek bekerülni a szerszámaim és a pótalkatrészek az autóból, hogy feltámasszuk a kicsikét. Szegény szerelő srác nem ahhoz van szokva, hogy jön egy nagy, szőrös és morgó ember aki a saját szórakoztatására elveszi a másik elől a játékot.

Emeletes élmények

Kint már sötét volt mire a jószág újra képes volt a saját lábán közlekedni. Ezt a hőstettet azzal ünnepeltük meg, hogy ellátogattunk egy közeli gyorsétterembe, de bánatomra a biztosítás miatt nem vihettem én “Ilonkát” az első próbaútra. Bánatom enyhítése végett a telephelyen kipróbálhattam egy emeletes jobb kormányos autóbuszt ami olyan örök nyomokat hagyott bennem, mint “köszi, de nekem ebből ennyi bőven elég volt”. Amikor az ember álmából felkeltve is tudja, hogy egy ekkora vassal hol a helye az úton akkor nem a legkellemesebb első emlék, hogy semmit nem érez a járműből és mindemellett legalább ugyanennyit nem is lát. Meg lehet szokni, mert utána a 480-al is el kellett boldogulni, de hiába szajkózza az ember, hogy a középső vonalra koncentráljon, padkázik a másik oldalon kegyetlenül.

Malacka az első sorból követi az eseményeket

Az újabb, meglehetősen korai reggel már egy szálláson ért minket, hogy elinduljunk a járművel a következő, Folkestone-i szállásunk irányába. A telephelyen sorba állítottuk a gépeket egy utolsó közös fotózáshoz, ahol szerettünk volna egy olyan felvételt készíteni ahol Malackánk “megdurrantja” a 480-ast, de legnagyobb bánatunkra csak később derült ki, hogy ezek a felvételek nem sikerültek. 10 óra magasságában apró konvojunk elindult, hogy alig 20 perc után leamortizálhassunk két tükröt. Történt ugyanis, hogy a drága navigációnk beküldött minket egy teljesen átlagos, angliai utacskára, mely semmivel nem volt szélesebb mint a busz maga, cserében viszont mindkét oldalon 2,5-3 méter magas sövény volt (https://www.google.com/maps/@51.4615609,-2.7477402,3a,75y,37.9h,74.01t/data=!3m6!1e1!3m4!1sJ49FlnWLp6szcGi4tqvd4A!2e0!7i13312!8i6656). Mosolyunk finoman szólva nem volt őszinte. Amikor az ember bekerül ebbe a katyvaszba, onnan már csak előre fele visz az út. Alig 800 méter után újra kiszélesedett az út, de addig mindenkit aki szembe jött vissza kellett tolattatni, meg természetesen a busz után is jöttek még a népek. A félreállóban gyorsan felszórtuk az új tükröket és szerencsére onnantól kezdve az utunk a célig teljesen eseménytelenül telt. Amikor a szálláshoz értünk csupán annyi apró hiba volt, hogy 7,5 tonna feletti járművel sehol nem lehetett megállni ami miatt a városkán belül majdnem sikerült hasonló kalamajkába keveredni egy útlezárás és a beparkolt autók miatt. Csak az ottani munkásoknak köszönhetjük, hogy átengedtek minket a lezáráson és egy Tesco parkolóban letámaszthattuk a kocsit pihenni.

Következő reggelünk kicsit sűrűre sikerült, a kék paripa úgy gondolta, hogy az indulás után az első emelkedőn elfogy belőle a gázolaj. Volt ugyan egy felirat a műszerfalon, hogy a kis tank miatt csak 3/4 napig tud dolgozni az autó, de úgy voltunk vele, hogy a 200 literes tank mégsem annyira kicsi. A “legjobb helyen” derült ki a turpisság, hogy a búvárcső nem ér be teljesen a tankba úgyhogy mehetett a kapkodás és a kannából tankolás, mert a kompot bizony el kellett érni. Az idő bár szűkös volt, mégis sikerült ezt a “lehetetlen” feladatot is végrehajtani. Alig másfél órás késéssel sikerült a kompnak is kifutnia, hogy a goromba időjárás miatt egy meglehetősen hánykolódós út végén a két jobbkormányos gép Dunkirknél újra a szárazföldet érhessen.

Az út utolsó része Belgium felé vezetett, ahol a két gép a trailerekre várva megpihenhetett, hogy a maradék 1400 kilométert Magyarország irányába megtehesse. A gépek azóta épen és egészségesen megérkeztek, szokják a régi-új környezetüket és biztonságban őrizve várják a jövőt.

Ez lett volna a legrosszabb ötlet amit barátaink kitaláltak és együtt véghez vittünk. Amennyiben nem muszáj akkor soha többé nem csinálunk ilyet, de ki tudja, hogy még mit dob elénk a sors…

A történet másik szemszögből olvashatjátok a North Somerset Coaches posztjaiban és további képeket találhattok a BPO-479 oldalán is.

A legrosszabb ötlet… evör.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.