Tél van…

Nem sok előrehaladás történt a tél során azt leszámítva, hogy néha-néha buszoztunk egy kicsit. Valahogy a tél ilyen. Bevackolja magát az ember a meleg szobába, mondván a francnak sincs kedve ilyen hidegben dolgoznia.

Menjünk máááááááááár…

Jó, persze, ez sem igaz, mert szerelhettem buszt is. Nem, nem azért mert annyira akartam… Vagyis… Talán mégis, mert senki nem kért meg rá, de nem bírtam ki, hogy ne próbáljam jobb belátásra bírni az ominózus járműveket. Mondanám, hogy olyan lehet ez mint az idilli percek az ember szerelmével, csak a szerelés sokkal kevesebb esetben okoz eufóriát, cserébe olyankor nagyobb az a bizonyos tűzijáték. Mindezektől eltekintve elég nyugalmas volt a december és január eleje.

Kafa ez a ka-fa!

Családunk sajátosságai miatt a “Jézuska” legkésőbb délben megérkezik hozzánk, emiatt a szenteste szabad volt számunkra. Ennek folyománya volt az, hogy megsétáltattuk Abigélt, melyből egy igazi, szeretetteljes autókázás kerekedett néhány barát és sok-sok idegen társaságában. Dicsekvésnek tűnhet, de nem az, mi szeretünk adni, voltak néhányan akik nem 1.5-2 óra alatt jutottak el úti céljukhoz, hanem fél órán belül, mindenki közös megelégedésére. Az üres városban közlekedni, alig 25 perc alatt átérni a Határ úttól Újpest városközpontig nagyjából kivitelezhetetlen normál körülmények között. Mindemellett furcsa, hogy ennyire meg tudjuk lepni az embereket az önzetlenségünkkel, mert egyszerűen nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki a saját eszközeit nem sajnálva csinál egy ilyen őrültséget, pusztán azért, mert jól érzi magát tőle.

Abigél és a kísérete
Fotó: Szilágyi József

Szilveszter napján sem bírtunk a hátsó felünkön maradni, egy gyors reggeli-délelőtti telefon után eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a TWK Népautós Szilveszterét a Pólus Center parkolójában veterános barátainkkal. Az útra “rendőri” kíséretet kaptunk egy jó kiállású “bütykös” Lada képében. Ott találkoztunk a Lanta Kft. Ikarus 55-ös buszával és később egy szép 211-es is a tiszteletét tette. Párom begyűjtötte a “bogaras” relikviáit egy fülbevaló képében. Szegény Abigél ekkor már kicsit betegeskedett, elfáradt a lépcső környéke a leghátsó ajtónál, annyira, hogy kiírhattuk volna, hogy kérjük kedves utasainkat, hogy a megállóban páros lábbal ugorjanak… Ilyen szempontból rossz a tél, mert ugyan kinek lenne kedve -5 fokban elővenni a flexet, ha nem életbevágóan fontos. Ettől függetlenül szemmel látható örömöt tudtunk okozni fiataloknak és idősebbeknek egyaránt, mert ott a parkolóban bárki, aki szerette volna nyugodtan beülhetett akár a kormány mögé is, hogy jó emlékeket gyűjthessen magának.

Az utolsó utáni utas ezen a harcoson…

Január közepén indult be az igazi gőzgép, mert a Volánbusz hosszú-hosszú idő után elkezdett autóbuszokat értékesíteni, reméljük, hogy nem előszór és utoljára. Rengeteg helyen jártunk, nagyon korrekt és kedves emberekkel találkoztunk az útjaink során és bár magunknak nem akartunk újabb jószágot szerezni, azért legalább egy kocsi megőrzésében tudtunk nagyobb segítséget nyújtani a barátaink, ismerőseink számára. Nem mindenben jártunk sikerrel, nem is mindenben lehet ilyen rövid idő alatt, de nagyjából két hét alatt kicsivel több mint 2500 kilométert autókáztunk el a jó ügy érdekében. Malackánk természetesen mindenhová jönni akart, minden autóbuszt, vonatot és egyéb nem hétköznapi jószágot mindenáron meg akart csodálni. Persze azért nem volt mindig felhőtlenül boldog, főleg amikor azt látta, hogy egy-egy jobb sorsra érdemes, dolgos géppel mennyire miként bántak a nyugdíjazásuk után. Hiába, nehéz elmagyarázni egy “gyermeknek”, hogy ez az élet rendje, elmúlunk, hogy utána valami más képében születhessünk újjá. Eddig még nem adatott meg az öröklét lehetősége senkinek sem.

“Tanuló vezetőnk” a szegedi Mars téren

Az legutolsó út, mintegy lezárásképpen a Volánbusz szegedi telephelyére történt Abigél társaságában, mert ha az ember felvet egy bolond gondolatot, akkor szerencsére biztosan van olyan a baráti körben aki azt komolyan akarja venni. Így esett, hogy Abigél egy felméréssel egybekötött állománymustrát végzett. Annyira nem akart utána hazajönni, hogy úgy gondolta, ha minden levegőjét elengedi a lefúvószelepen keresztül akkor visszamehet oda a nagy-nagy nyüzsgő telephelyre, ahol talán még sosem járt ezelőtt. Persze, mi ilyen cudar lelkek vagyunk, hogy meggyőztük arról, hogy jobb lesz neki otthon, de ez csak azután sikerült, hogy kiköltöztettük a darazsakat a jobb külső tükörből, mert hiába kérleltük, addig nem volt hajlandó az oldalát mutogatni benne. Igazából ennél nagyobb gondunk sose legyen.

Hogyan tovább? Ki tudja. Várjuk a tavaszt, a jó időt, sok őrültség van még a sorban amiről talán beszámolhatunk, de ez nem mindig lehetséges. Szeretnénk elkezdeni a vázakkal foglalkozni, legalább Abigélt vizsgaképes állapotba hozni, meglátjuk, hogy ez mikorra vagy miként sikerül. Jó lenne megosztani minden Ikarusokkal kapcsolatos örömünket és bánatunkat a világgal, de nem mindig lehet. Sokszor segítünk olyanoknak, vagy járunk olyan helyen ahol nem akarnak semmilyen nyilvánosságot és ezt teljes mértékben tiszteletben tartjuk. Nem azért csináljuk ezt az egészet, hogy mi legyünk a középpont, mert akkor megette a fene az egészet. A gépekért csináljuk és azért mert nekünk ez így jó és talán van akinek magunkon kívül is örömöt tudunk okozni a hozzáállásunkkal és örültségeinkkel. Reméljük, hogy soha nem fogják a kedvünket szegni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.