Immár boldog autóbusz tulajdonosként tervezni kezdtem a jövőt, mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben, töprengtem optimális és észszerű dolgokon – nem sok sikerrel. Alapvető probléma, hogy szeretném a járművet életben tartani, pótalkatrészem viszont majdhogynem semmi nem volt hozzá. Normális esetben az ember befárad a szervizbe, ahol megrendelik neki a alkatrészeket és megjavítják a problémát. Egy Ikarus és a gazdája ilyen szempontból sem tekinthető normális esetnek. A gyár 2003-ban megszűnt, emiatt az alkatrész beszerzés napjainkban már nem annyira egyszerű feladat. Nem kapható már minden, fogynak a raktárkészletek még úgy is, hogy még mindig vannak erre szakosodott cégek. Ahogy egyre fogy az állomány, úgy éri meg egyre kevésbé utángyártani, készleteket fenntartani, mígnem eljutunk egy olyan állapotba, hogy szinte semmi nem lesz elérhető.
Egy autóbusz felújítása drága és időrabló feladat. Én igyekszem 5-10 éves tervekben gondolkozni aminek bármikor keresztbe tehet egy elkóborló, engem elütni szándékozó villamos, vagy meteor. Az anyagi kereteim nem végtelenek ezért az a gondolat született meg a fejemben, hogy egy donor jármű mindenre megoldást kínál, nem kell majd a ceglédi bontóba rohangálnom ahol ki tudja még meddig lesz lehetőség élni a kannibalizmus eme válfajával. Az élet úgy hozta, hogy elém vetett egy újabb középmotoros, Ikarus 260.32-es kocsit, ami szintén Kapos Volános gyökerekkel rendelkezett. Kell ennél több? Nekem nem kellett.
Pont egy hónappal Lizi után azért ezt nem volt annyira egyszerű a kedvesemnek elmagyarázni. Nem is értem, hogy miért nem gondolja jónak bárki, hogy kidobjon az ablakon még egyszer annyi pénz, mint alig néhány héttel azelőtt. A hülyének is megéri, nem? Igazából fogalmam sincs, hogy miért adta be a derekát, de valószínűleg köze lehetett ahhoz, hogy milyen jó lesz, hogy bármire szükségem lesz majd csak oda kell nyúlni a másikhoz és kész is. Nincs drága alkatrész vásárlás, meg mennyire de mennyire racionális ez a döntés és költeni sem akarok rá. Gondold el, mindezt megállta anélkül, hogy a képembe röhögjön vagy ott helyben faképnél hagyjon. Talán csak egyszer hívott közben “drágám”-nak. Az ember nem is álmodhat ennél szeretőbb társról.
A meggyőzést telefonálás, majd cselekvés követte, egy esős keddi napon barátommal útra keltünk a Horvát határ közelébe, a kiszemelt áldozathoz. Mondhatni már rutinosan történt az alváz és motorszám ellenőrzés a későbbi problémák elkerülésére, gyors olajszint ellenőrzés, levegőtermelés és fékpróba. A lépések közben még az adásvételi szerződés megírására is volt elegendő idő, igaz, kicsit csaltam, mert a nevemre előre kitöltöttel érkeztem. Az egész procedúra apró alkudozással együtt 15 perc alatt lezajlott és már mehettünk is. Az első csapnál azért megálltam megitatni a jószágot, ahol lelkesen el is nyelt kicsivel több mint 5 litert hűsítő nedűt. Ennek folyományaként van azóta mindig 30 liter desztillált víz a kocsikon.
A hazafelé tartó út kicsit kalandosabbra sikerült, mert Lizivel ellentétben az új jövevényt autópályán akartam vinni, lévén a 6-os út számomra nem annyira nyugodt, főleg nem hétköznap délután. Pécsett kicsit eltévesztettem a benzinkútra kanyarodást, ezért nemes egyszerűséggel egy áruház parkolójában fordultam meg és keltettem nem kis feltűnést. A kúton a 10 napos autópálya matrica díja kicsit fejbe csapott, a személyautóra megszokott után a 13.385 forint, főleg egy útra nem esett jól. Az út további részén konstatáltam, hogy a bosch szelep, ami azért felel, hogy működtesse a hűtőventilátor kuplungját ezt nagyjából 95 foknál teszi, emiatt két kényszerpihenőt kellett beiktatni, hogy ne forrjon fel a hűtővíz. Mondanom sem kell, hogy azóta fixre van kötve, ami ugyan nem jó megoldás, de legalább nem is romlik el.
Kora este érkeztünk meg az új barátjához és otthonába, ahol megtörtént a baj… Ez a lepukkant, öreg masina nevet kapott! A JLA rendszáma miatt kapta meg a JúLiA nevet, de ez a “komoly” név nem illik hozzá, úgyhogy Julis lett belőle, a szakadt gúnyájával és rútságával együtt.
Másnap csak egy eredetvizsga várt rá, a műszakijából volt még hátra pár nap, ami nagyon jó annak a fényében, hogy ezt a jószágot meg sem próbáltam a vizsgahely közelébe vinni. Nem tartom kizártnak, hogy már csak azért is lelőttek volna, ha a gondolatát felvetem. Műszakilag a kocsi teljesen rendben volt/van, csak a kinézete, az valami borzalmas. Műgyantával tüntették el a feszített lemezből hiányzó darabokat és a rozsdafoltokat, a hátfalat pedig nemes egyszerűséggel kifújták purhabbal belülről, hogy ne ázzon be.
Az átírás egy apró problémától eltekintve problémamentesen zajlott. A malőr pedig az volt, hogy ideiglenesen ki volt vonva a forgalomból, pedig határozottan rákérdeztem az előző tulajdonosánál arra, hogy forgalomban van-e. Nem volt kellemes az elkövetkezendő pár hét, mialatt arra vártam, hogy megbüntetnek-e miatta. A kormányablakban igazából csak sajnálkozni tudtak ezen a meglehetősen faramuci helyzeten. A jármű szolgáltatási platform akkor még nem létezett. Szerencsémre nem kaptam büntetést, amiben talán az is szerepet játszott, hogy azonnal, az adásvétel másnapján már át is írattam a nevemre a járművet.
Ez lett a második Ikarusom története. Mondanom sem kell, Julis a mai napig is boldogan teszi a dolgát a telephelyen, leginkább “csacsiként” funkcionál. Gondolkozás nélkül indul, tologatja, húzogatja a makrancosabb társait. Vígan termel számukra levegőt, hordozza a vonórudat, vontatókötelet, akkumulátort és minden egyéb dolgot amire csak szükség lehet. Ugyan donornak lett szánva eredetileg, de még semmi nem lett felhasználva róla. Amikor makrancos volt, meg is javítottam. Kapott új kuplung munkahengert és szintezőszelepet amikor elfáradt. Bár utcára már nem nagyon merészkedik, de sokáig élvezi még öreg napjait. Még az is lehet, hogy valamikor a jövőben vázat cserél.
Élet az Ikarussal 